Kata-Strófa

Az elmúlt év legnagyobb katasztrófája Japánban történt, miután egy szökőár megrongálta a fukusimai atomerőművet. A térség jelenlegi állapotáról David Guttenfelder készít fotókat a National Geographic számára. A képeken is látható, hogy a károsultak számára még mindig nem sikerült megoldani a rendes lakhatást.

 A Magyarországon történt vörös iszap katasztrófa károsultjai a történtek után egy évvel új házakba költözhettek. A Máltai Szeretetszolgálat néhány családnak tudott albérletet biztosítani az átmeneti időszakra, sokan a rokonaikhoz költöztek addig, amíg nem költözhettek be új házaikba.

Reméljük, hogy a Japán károsultak mihamarabb emberhez méltó lakhatáshoz tudnak majd jutni. További képek az alábbi linken:

forrás: hvg.hu

Hatalmas vihar haladt át a Fülöp szigetek felett múlt éjjel, ami áradást idézett elő. Mivel az ott élő emberek számára szokatlan az ilyen időjárás, a hatóságok figyelmeztetése ellenére nem készültek fel a viharra. Rengeteg ember halt meg, vagy veszítette el családtagjait.

Az ember biztonságos és kiszámítható világba vetett hitét az ilyen események erősen megrengetik. Ilyenkor megtapasztaljuk, mennyire védtelenek és törékenyek vagyunk. Az érintett lakosság egy része nagyon nehezen tud alkalmazkodni a radikálisan megváltozott körülményekhez, különösen akkor, ha szociálisan hátrányos csoportba tartozik.

Az nehezen alkalmazkodó emberek közül sokan meg is betegednek az események hatására. Egy katasztrófa nem csak addig hat, amíg a nyomait eltakarítják. Van, akinél egy -két év múlva jönnek elő a történtek miatt lelki problémák, amelyek aztán hosszútávon nem csak a fizikai egészségét, de a munkaképességét is befolyásolják.

Azok az emberek, akik  rugalmasan tudnak alkalmazkodni a szélsőséges helyzetekhez, könnyebben vészelik át a katasztrófa okozta veszteségeket és traumát. Az ilyen emberektől sokat tanulhatunk, és a megküzdési technikáikat akár taníthatjuk is azoknak, akiknek az életvezetésében a traumatikus élmény komoly fennakadásokat okoz.

 http://index.hu/kulfold/2011/12/17/180_halott_a_fulop-szigeteki_aradasban/

2001. szeptember 11 óta felszaporodtak azok a kutatások, amelyek a média szerepét vizsgálják abban, hogy a traumatikus esemény hatása hogyan jelentkezik azoknál az embereknél, akik az esemény közelében sem voltak. Korábban több kutatás is beszámolt olyan esetekről, amikor a médiában leközölt öngyilkosság öngyilkossági hullámot indított be. Sokat foglalkoztak, főleg az Egyesült Államokban, az iskolai ámokfutók felszaporodásának kérdésével, aminek a hátterében szintén kimutatható volt a média modellközvetítő hatása. A repülőgép szerencsétlenségek időpontjához közel szintén kirajzolódott a halálesetek felszaporodása. Összességében véve kimutatható, hogy egy nagyobb kaliberű traumatikus esemény médiában való megjelenítése akár a poszttraumás stressz tüneteit is előidézheti a hírek fogyasztóiban. Hozzá kell tenni, hogy a kutatásokban általában 8% alatti értékeket mértek a tünetek megjelenésében a vizsgált népességben.

Mégis az ilyen esetek felhívják a figyelmet arra, hogy a média milyen erős modellközvetítő hatással bír. Főleg serdülőkorban tűnik ragályosnak a TV-ben vagy interneten keresztül megfigyelt trauma. De saját, terepen szerzett tapasztalatom is azt mutatja, hogy poszttraumás tünetek olyan embereknél is megjelenhetnek, akik csupán szemtanúi voltak a másokkal történt katasztrófának.

Ha öngyilkosságot közölnek a tévék, az esetet követően körülbelül 3 napig az öngyilkosságok száma megnövekszik. A média felelőssége abban áll, hogy a híreket nem közli kritikátlan módon, hanem olyan mederbe tereli a sztorit, ami egy átlag ember számára feldolgozható, és nem kelt félelmet a kívülálló szemlélőben.

Kép forrása: wikipedia.org

Ma, 2011. márciusában Magyarországon megtörténhet az, hogy egy szélsőséges csoport felvonul egy településen, és két héten keresztül riogatja éjt nappallá téve a lakosokat. Azokat a lakosokat, akiknek a szociális helyzetük végett fát kell lopniuk, hogy fűteni tudjanak, ételt kell lopniuk, hogy legyen mit enniük. Hm, bűnöző emberekről beszélünk itt, vagy cigányokról, akiket ez a társadalom 600 éve nem képes befogadni és egyenlő esélyeket teremteni a számukra?

Emlékszem, remek húzás volt a felsőzsolcai árvíz utáni élelemosztáskor is, amikor a jobbik kivonult a helyszínre, és mirelit csirkét osztott, de csak a fehérnépnek. Politikailag nagyon korrekt húzás volt. Devecserből is alig várom a hasonló híreket.

Ami Gyöngyöspatán történik, az nem természeti, nem is ipari, hanem "társadalmi katasztrófa". Amit ezek a fekete ruhás emberek hátrahagytak, az egy rakás megfélemlített család, és traumatizált gyerek. A gyerek pedig tovább viszi a gyűlöletet, amit ezek keltenek, és a helyzet tovább súlyosbodik. Mert kinek van kedve beilleszkedni egy olyan társadalomba, ahol eleve bántanak és kirekesztenek a származásod miatt? Minek engedném a gyerekemet iskolába, ha engem ott rossz élmények, hátrányos megkülönböztetések értek? A cigányokban azt a kevés, már meglévő motivációt is sikerül kiölni az integrálódásra ezekkel a remek húzásokkal, ami végre az utóbbi évtizedben megalapozott egy integrációs folyamatot.

http://gyongyospatasolidarity.wordpress.com/

 

Napról napra aggasztóbb tudósításokat hallunk Japánból. A földrengések és a cunami mintegy 5000 áldozatot szedett, és ezek még csak becslések. Falvak, városok váltak a földdel egyenlővé, a túlélők pedig mindenüket elveszítve iskolák tornatermeiben matracokon alszanak, miközben nincsen áram, víz és fűtés. Mindeközben a sérült fukusimai atomerőmű komoly fenyegetést jelent az országnak legalább a felére, és az onnan érkező hírek sem biztatóak. Az újjáépítési munkálatokról még csak elméletben beszélhetünk, és a sok hontalanná vált ember addig isten tudja hol fog szállást találni. Figyelemre méltó a japán emberek higgadt viselkedése. Nem tör ki pánik, nem érkeznek híradások fosztogatásokról. Mindenki türelmesen vár valamire - a végére.

A veszteségek azonban túlmutatnak az emberi áldozatokon. Hosszútávon nem csak az infrastruktúrát kell újjáépíteni, hanem az elpusztult kultúrát, a közösségeket és a szokásaikat is.

Januárban Budapesten járt dr. Andrew Mohanraj, maláj pszichiáter, aki a 2005-ös Aceh-ben (Szumátra) történt cunami utáni pszichológiai rehabilitációs projekt vezetője volt. Aceh-ben a cunami 400 ezer embert tett hontalanná. Mohanraj és csapata hatékony rehabilitációs programot dolgoztak ki, melyhez hozzákezdeni csak a vészhelyzet elhárítása után van lehetőség.

Mohanraj és kollégái tapasztalatait a japán társadalomra is át lehet ültetni. Ugyanúgy fontos, bár kívülállóként furcsának tűnhet, hogy a közös éneklés, táncolás milyen közösség (újra)formáló erővel bír. A gyerekekkel való foglalkozás még ennél is égetőbb, mert ők viszik tovább ezt a traumát a jövő nemzedéknek, és nem szabad hagyni, hogy a pusztulás maradjon emlékül. Valahogyan meg kell látni a romokban az újjászületés lehetőségét.

Néhány cikk és blog bejegyzés:

http://hvg.hu/nagyitas/20110311_foldrenges_es_cunami_japanban_nagyitas

http://hvg.hu/vilag/20110311_foldrenges_japanban_percrol_percre#utm_source=hvg.hu&utm_medium=listing&utm_content=related&utm_campaign=related

http://onthespot.blog.hu/2011/03/16/saigon_vietnam?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_campaign=index

http://www.origo.hu/nagyvilag/20110316-japan-atomeromu-nuklearis-szivargas-robbanas-a-hatra-hagyott-doglozok-szerepe.html

Megnyugtató, hogy a rend őrei és minden hivatalos szerv, amely a szórakozóhelyeket hivatott ellenőrizni, a nemrégiben történt diszkótragédia óta rendkívüli módon vigyáz testi épségünkre. Tegnap este egy baráti társasággal szórakozni indultunk a Gödörbe. Be is jutottunk mind, csupán a társaság egyetlen tagja maradt az ajtón kívül, mert az előtte sorban álló ember megvásárolta az utolsó belépőjegyet. A létszám könnyebb ellenőrizhetősége miatt feltételezhetően, csak annyi jegyet nyomtatott a tisztelt szervezőbizottság, amennyi ember a szabályok - és a megszaporodott ellenőrzések - szerint befér a szórakozóhelyre. A gondunk nem is azzal volt, hogy a szabályokat szigorúbban betartják/ betartatják manapság, hanem azzal, hogy annak ellenére, hogy többen távoztak a helyszínről, amikor mi megérkeztünk, a felszabadult helyekre a társaságunk hoppon maradt tagját nem engedték be. Azt gondolom, hogy ez a már-már túlzásba vitt aggódás a szórakozó fiatalokért nem tesz jót a város megszokott éjszakai pezsgésének, és a szórakozóhelyek bevételének sem.

A kis helyen összezsúfolt túl nagy tömegben úrrá lehet a tömegpszichózis, amikor az ember én-tudata átalakul mi-tudatba és együtt lélegzik, mozog a többiekkel. Ez lehet pozitív élmény is, például egy koncerten, amikor felszabadultan táncolunk, mert az élmény közös élvezete megteremti azt a normát, hogy itt nekünk jó. Ilyenkor a tömegben feloldódnak a gátlások, és lavinaszerűen elterjed az adott viselkedés. Mindenki egyforma lesz. A probléma akkor keletkezik, amikor ez a szétterjedő érzés negatív, mondjuk félelem. Kitör a pánik, a tömeg menekülni kezd és ilyenkor az egyes emberek nincsenek tekintettel a körülöttük lévőkre, csak mennek, sodródnak az árral. Az ilyen helyzetekben történnek a west balkáni esethez hasonló tragédiák is. Mi lehet az oka annak, hogy nem minden tömegben alakul ki negatív érzelem? Valószínűleg ez attól függ, hogy mi az éppen uralkodó norma a csoportban. A West Balkánban a túlzsúfoltság miatt az emberek rosszul érezték magukat, és végül egy lány elájulása, vagy az, hogy valaki elesett, vagy egy szerencsétlen kiáltás (ez a mai napig nem igazán egyértelmű) adta meg a kulcsingert, kipattant a szikra és a tömeg ki akart menni.

A hatalmas tolongásban három lány is életét vesztette, ami hatalmas tragédia a családjuk és a barátaik számára. Nem csak ilyen áldozatokkal számolhatunk ebben az esetben, hanem hosszútávon a traumatikus élmény feldolgozatlansága miatt megjelenhetnek a szemtanúk, jelenlévők esetében poszttraumás tünetek: alvászavarok, rémálmok, a történtek sorozatos újraélése hirtelen bevillanó emlékképek, hangok formájában. Az érintettek esetében gyakori a folytonos készenléti állapot, a pszichológiai feszültség, mely hangokra, fényekre megjelenő hirtelen összerezzenésekben jelenik meg. Ez a feszültség az izomzatot és az idegrendszert is megterheli, és testi tünetek is megjelenhetnek, mint émelygés, hányinger, fejfájás, étvágytalanság... Eleinte ezek normális reakciók, és érdemes a család és a barátok segítségét kérni annak érdekében, hogy az érintett kibeszélje, kiventilálja magából a kellemetlen élményt. Ha ez nem történik meg, a személy nem képes beszélni a traumatikus élményről, vagy nincs kivel, ezen felül még bűntudat is gyötri, amiért nem tudott segíteni, vagy magát is felelősnek érzi a történtekben, a tünetek hosszútávon (több hónappal az eseményt követően) fennmaradnak, poszttraumás stresszbetegség alakul ki. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni, mert ez az állapot komoly egészségügyi és életvezetési problémákat okoz az érintetteknek.

A média igen sokat foglalkozott a tragédiával, a mai napig jelennek meg cikkek arról, hogy mi történt valójában és ki lehetett a felelős.

http://hirszerzo.hu/belfold/20110121_rendor_west_balkan_keseles

http://nol.hu/belfold/20110117-_a_tomeg_panikba_esett__es_menekulni_kezdett_

http://index.hu/bulvar/2011/01/21/a_west_balkan-i_keseles_legendaja/

 Amint a mellékelt ábra is mutatja, ahhoz, hogy elkerüljünk egy esetleges tömegpánikot, valóban meg kell határozni egy létszámot, amely biztonsággal el tud férni és szórakozni egy adott teremben. Azonban túlzásnak tartom azt, hogy a megszaporodó ellenőrzésektől való félelmükben a szórakozóhelyek ésszerűtlen óvatossággal reagálnak.

Joggal merül fel a kérdés, hogy azok, akik katasztrófahelyszínekre utaznak segíteni az áldozatokon, nem élvezik-e a helyzetet. Ilyenkor egy kicsit megemelkedik az adrenalin, izgalmasnak éled meg a szituációt. Sokan fényképeznek, bámészkodnak, néha útban vannak. Ez egy tipikus emberi tulajdonság, valószínűleg az evolúció során maradt bennünk, hogy ha vészhelyzetet látunk, oda kell mennünk megnézni azért, hogy a helyzetet tapasztalva kiépítsünk stratégiákat magunkban arra az esetre, ha velünk történne valami hasonló. Szerintem ezt nem kell megvetni. Viszont azok, akik valóban segíteni járnak ilyen helyekre, szakmai tudással rendelkeznek, és pontosan tudják, hogy ha nem alkalmazzák ezt a tudást, a baj jobban elmélyul az adott közösségben, mint hinnénk. Hosszútávon a tágabb értelemben vett közösség számára is nehezebbé válik magában hordozni egy csoportot, amely meg van "betegítve". Az akkut stressz, amit a traumatizáló esemény önmagában előidézett, a ptsd tunetek miatt és a megszokott életvezetés felborulása, a túl sok veszteség miatt krónikussá válik. A krónikus stresszről pedig már számos vizsgálatban bebizonyosodott, hogy testi betegséget eredményez (itt nem a gyomorfekélyre kell gondolni, hanem különféle autoimmun betegségekre, rákos megbetegedésekre, szív-érrendszeri betegségekre). Így hosszútávon a társadalom számára növekvő teherről van szó, amely azzal jár, hogy az érintett térségban csökken a munkaképesek száma, az egészségpénztárnak nőnek a kiadásai a megnövekedett gyógyszerszükséglet miatt. Azt gondolom, hogy nem szabad megbélyegezni a segítőket azzal, hogy vonzódnak a katasztrófákhoz. Itt másról van szó: megelőzésről.

A PTSD, azaz a poszttraumás stresszbetegség egy olyan tünetcsoport, mely jellemzően valamilyen trauma hatására alakul ki az egyénben. Az áldozat állandóan újraéli álmodja a traumatikus eseményt, ésrezlmileg elidegenedik a környezetétől, fél az elalvástól, folytonos nyugtalanság, koncentrációs nehézségek, alvászavarok jellemzik és a bűntudat a történtek miatt.

Ha a trauma egy egész közösséget érint, például természeti csapás, ipari katasztrófa vagy terrorista támadás után, a közösségben mint egáészben is fellelhetőek tünetek, vagy nevezzük ezt inkább következményeknek, melyek megnehezítik a felépülést. Számos erőforrás válik ilyenkor semmivé. Eltűnnek munkahelyek, emberek, épületek, lakóházak, a közlekedés nehézkessé válik. Mindez a közösség megbomlásához, az emberek elszigetelődéséhez vezet.

Felsőzsolcán tapasztaltam ezt először, hogy az érintettek bűnbakot látnak szinte mindenkiben, de főleg a városvezetésben. A szomszéd ellenséggé válik, mert több adományt kapott, az etnikai kisebbségek hibásak azért, mert a víz elöntötte a várost. A bűnbakképzés minden pillanatban jelenvan, és mindig újabb és újabb bűnösök kerülnek elő.

Azt is tapasztaltuk, hogy nem feltétlenül a közvetlen áldozat éli meg a legszörnyűbben a történteket, hanem az, aki csupán szemtanúja volt a szomszéd ház összedőlésének, vagy a kert végében épp hogy csak megállt az iszap, néhány méterre a háztól. Ezeken az embereken senki sem segít, hiszen ők nem károsultak, ők megúszták. Ez nem teljesen igaz. Lelkileg őket is legalább annyira megviselte a katasztrófa, mint a szomszédaikat. Zsolcán találkoztam egy nővel, akinek a házát éppen csak centikre kerülte el a fertőző mocskos víz. Ő volt az utcában az egyetlen, aki szakember segítségét kérte az események feldolgozásában. Telve volt bűntudattal, amiért vele nem történt meg az, ami a közösség többi tagjával, ugyanakkor nem tudott mihez kezdeni az érzéssel, hogy ő megúszta szárazon (szó szerint).

Devecserben és Kolontáron már nehezebb a helyzet, Ott az elöntt területeken épen maradt házakat is el kell hagyni, azok sem maradhatnak meg, mert az egész utca lakhatatlanná vált a mérgező iszap miatt. Az ilyen területeket időről időre lezárják, a lakók nem férnek hozzá tulajdonukhoz és folytonos bizonytalanságban várják, hogy talán még időben visszamehetnek a bútoraikért, a holmijaikért.

Nem lehet az ilyen traumákat azáltal feldolgozni, hogy új házba költöznek az emberek. A PTSD tünetek mindig ott maradnak, és gátolják az egyént abban, hogy a régi megszokott életvezetését fenntartsa. Előfordul, hogy a tünetek nem jelennek meg azonnal a katasztrófa után, később is előhozhatja egy stresszes esemény, ezért az ilyen emberek végképp kikerülnek a helyi segítők látóköréből, hiszen nem vesznek igénybe semmilyen segítséget.

Update:

Érdekes kisfilm készült Karmák címmel:

http://sociomater.hu/hu/110304/Karmak_1._resz__A_vorosiszap_aldozatai.page

Pszichológusok és hallgatók egy csoportja a nyári felsőzsolcai árvíz óta azon kezdett dolgozni, hogy a Magyarországon történt katasztrófahelyzetekben segítse az áldozatokat abban, hogy életüket újra egészségesen élhessék tovább. Amikor belevágtunk, még nem gondoltuk, hogy nagyon sok munkánk lesz. Nem voltunk tisztában azzal, hogy nemzetközi szinten a katasztrófák áldozataival rengeteg szervezet hosszasan foglalkozik, csak érintőleges ismereteink voltak arról, hogy a témának már egyre vaskosabb szakirodalma van. Időközben megismertük a Katasztrófa Intervenciós Team munkáját is. Ez egy olyan csoport, amelynek tagjai arra vannak kiképezve, hogy a katasztrófahelyzet első 72 órájában szakszerűen segítsenek az áldozatokon. A veszteségek okozta gyász azonban ilyen esetekbe akár öt évig is elhúzódhat, a traumát követően pedig rengeteg olyan betegség alakulhat ki, amely feltételezhetően megelőzhető, vagy enyhíthető pszichológiai intervenció segítségével.

A zsolcai tapasztalatok után a vörösiszap áldozataival már többet és szakmaibb keretek között tudtunk foglalkozni, megalapítottuk a Magyar Pszichológiai Társaságon belül a Katasztrófapszichológiai szekciót, melynek tagjai a témában valamilyen specializációval rendelkező kollégák, illetve olyan hallgatók, vagy kezdő pszichológusok,  akik nyár óta rengeteg tapasztalattal gyarapodtak az érintettek segítésében. A Máltai Szeretetszolgálat támogatása nélkül ez nem jöhetett volna létre olyan könnyen. Ők voltak azok, akik anyagilag is és infrastruktúrában a legnagyobb támogatást adták az önkénteseinknek.

Ezzel egyidőben jelent meg az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) kimutatása, mely szerint 1998–2009 között nőtt az európai természeti, illetve technológiai katasztrófák száma és súlyossága, az Európai Unió Tanácsa ezért felhívást intézett a tagországok felé, hogy a katasztrófák következményeként fellépő pszicho-szociális problémák kezelésére tegyenek intézkedéseket.

Sajnálatos módon Magyarországon a szerteágazó hosszútávú következményekkel mindeddig senki sem foglalkozott, legalábbis én nem tudok róla.

Itt szeretnék beszámolni arról, hogy miért is releváns hosszútávon foglalkozni az érintettekkel, és hogyan működik az intervenció tömegeket érintő krízishelyzetekben külföldön, illetve a mi kis országunkban.