Kata-Strófa

Joggal merül fel a kérdés, hogy azok, akik katasztrófahelyszínekre utaznak segíteni az áldozatokon, nem élvezik-e a helyzetet. Ilyenkor egy kicsit megemelkedik az adrenalin, izgalmasnak éled meg a szituációt. Sokan fényképeznek, bámészkodnak, néha útban vannak. Ez egy tipikus emberi tulajdonság, valószínűleg az evolúció során maradt bennünk, hogy ha vészhelyzetet látunk, oda kell mennünk megnézni azért, hogy a helyzetet tapasztalva kiépítsünk stratégiákat magunkban arra az esetre, ha velünk történne valami hasonló. Szerintem ezt nem kell megvetni. Viszont azok, akik valóban segíteni járnak ilyen helyekre, szakmai tudással rendelkeznek, és pontosan tudják, hogy ha nem alkalmazzák ezt a tudást, a baj jobban elmélyul az adott közösségben, mint hinnénk. Hosszútávon a tágabb értelemben vett közösség számára is nehezebbé válik magában hordozni egy csoportot, amely meg van "betegítve". Az akkut stressz, amit a traumatizáló esemény önmagában előidézett, a ptsd tunetek miatt és a megszokott életvezetés felborulása, a túl sok veszteség miatt krónikussá válik. A krónikus stresszről pedig már számos vizsgálatban bebizonyosodott, hogy testi betegséget eredményez (itt nem a gyomorfekélyre kell gondolni, hanem különféle autoimmun betegségekre, rákos megbetegedésekre, szív-érrendszeri betegségekre). Így hosszútávon a társadalom számára növekvő teherről van szó, amely azzal jár, hogy az érintett térségban csökken a munkaképesek száma, az egészségpénztárnak nőnek a kiadásai a megnövekedett gyógyszerszükséglet miatt. Azt gondolom, hogy nem szabad megbélyegezni a segítőket azzal, hogy vonzódnak a katasztrófákhoz. Itt másról van szó: megelőzésről.