Napról napra aggasztóbb tudósításokat hallunk Japánból. A földrengések és a cunami mintegy 5000 áldozatot szedett, és ezek még csak becslések. Falvak, városok váltak a földdel egyenlővé, a túlélők pedig mindenüket elveszítve iskolák tornatermeiben matracokon alszanak, miközben nincsen áram, víz és fűtés. Mindeközben a sérült fukusimai atomerőmű komoly fenyegetést jelent az országnak legalább a felére, és az onnan érkező hírek sem biztatóak. Az újjáépítési munkálatokról még csak elméletben beszélhetünk, és a sok hontalanná vált ember addig isten tudja hol fog szállást találni. Figyelemre méltó a japán emberek higgadt viselkedése. Nem tör ki pánik, nem érkeznek híradások fosztogatásokról. Mindenki türelmesen vár valamire - a végére.
A veszteségek azonban túlmutatnak az emberi áldozatokon. Hosszútávon nem csak az infrastruktúrát kell újjáépíteni, hanem az elpusztult kultúrát, a közösségeket és a szokásaikat is.
Januárban Budapesten járt dr. Andrew Mohanraj, maláj pszichiáter, aki a 2005-ös Aceh-ben (Szumátra) történt cunami utáni pszichológiai rehabilitációs projekt vezetője volt. Aceh-ben a cunami 400 ezer embert tett hontalanná. Mohanraj és csapata hatékony rehabilitációs programot dolgoztak ki, melyhez hozzákezdeni csak a vészhelyzet elhárítása után van lehetőség.
Mohanraj és kollégái tapasztalatait a japán társadalomra is át lehet ültetni. Ugyanúgy fontos, bár kívülállóként furcsának tűnhet, hogy a közös éneklés, táncolás milyen közösség (újra)formáló erővel bír. A gyerekekkel való foglalkozás még ennél is égetőbb, mert ők viszik tovább ezt a traumát a jövő nemzedéknek, és nem szabad hagyni, hogy a pusztulás maradjon emlékül. Valahogyan meg kell látni a romokban az újjászületés lehetőségét.
Néhány cikk és blog bejegyzés:
http://hvg.hu/nagyitas/20110311_foldrenges_es_cunami_japanban_nagyitas
